Nagycenk azóta szolgál rá igazán a nevében rejlő jelzőre, amióta Kiscenk beléolvadt. Az első okirat 1291-ből még Zenk néven említi a települést. Széchenyi György 1677-ben, amikor a törökök végleg még ki sem vonultak, mindkét Cenket megszerezte. A tekintélyes főpap 103 évnél is hosszabb élete folyamán a református prédikátorokat elítélő bíróság tagjaként is bevéste nevét a történelembe.
A Széchenyi-család előbb Kiscenket tette uradalmi központjává. 1741-ben költözött a birtokra gróf Széchenyi Antal és felesége Barkóczy Zsuzsanna, akik felépíttették a gyönyörű kastélyépületet. Mai, barokk kora-klasszicista formáját többszöri átépítés után nyerte el. Innen indul az a két és fél kilométer hosszú hársfasor, mely egy kis dombon álló Glorietthez vezet, melyet Széchényi Ferenc és József nádor találkozásának emlékéül állítottak. Később ezen a dombon emelték Széchenyi Béla és felesége síremlékét.
Azonban, aki szinte a legtöbbet tette a helység felvirágoztatása érdekében, az 1785-ben a ide költözött Gróf Széchenyi Ferenc volt. A gazdaságot látványosan fejlesztette, és hogy birtoka oktatási és kulturális központ legyen, tudósokat és művészeket alkalmazott.
A tudós gróf 1802-ben a Nemzeti Múzeum alapjául adományozta hatalmas gyűjteményét. Felbecsülhetetlen vagyonát 1814-ben, három hitbizományt alapítva osztotta fel fiai között. Nagycenk, Istvánnak jutott, aki tetteivel még apja hatalmas eredményeit is túlszárnyalta. Országosan egyedülálló angol telivér ménest, selyemhernyó tenyészetet, selyemgombolyítót, malom-és szövőipart, valamint saját cukorgyárat hozott létre. Annak érdekében, hogy Magyarországon elsőként gázvilágítást vezethessen be kastélyába, saját gázgyárat is alapított.
Az épület komfortfokozata egy évszázaddal megelőzte a kort, ennek bizonyítéka többek között a külön fürdőszoba és a vízöblítéses vécé kialakítása.
A kastélyban kialakított Széchenyi István emlékmúzeum földszintjén az akkori arisztokrácia életformáját felidéző bútorok mellett a névadó munkásságának tanúbizonyságául szolgáló dokumentumok is helyet kaptak.
A „Legnagyobb Magyar” végül Nagycenken lelt végső nyugalomra. A család klasszicista temetőkápolnájában csupán egyetlen szerény, mindannyiunk számára ismerősen csengő felitart emlékeztet bennünket hazánk nagyjára: Voltunk, mint ti, lesztek, mint, mi.”
A fent olvasott lenyűgöző ismeretek birtokában senki ne csodálkozzon azon, ha a következő belföldi kiruccanás alkalmával Nagycenken találja magát.